Ha tehetném, legszívesebb ordítanék...
Itt van nap, mint nap a fejemben és nem tudom kitörölni onnan. Naponta milliószor suttogom magamban a nevét, amit Ő nem hall meg, hiszen hogy is hallaná? Ha ott van sosem suttogom. Minek után több éve kapcsolatban él, egyértelműen miattam ezt sosem adná fel, hiszen mit tudok én nyújtani neki? Mivel vagyok több, mint az, akihez nap, mint nap hazamegy és mellette hajtja álomra a fejét?
Hiába akarom úgy érezni, hogy egyszer csak megtörténik a lehetetlen, mert tudom,hogy nem fog. Ahogyan Ő szokta mondani, hogy sosem bántana engem, de igazából nap, mint nap megteszi azzal, hogy egyáltalán felkeres vagy azt mondja, hogy gondolt rám. Minden egyes ilyen nap után újra kell építenem magam a darabkáimból, fel kell állnom, fel kell emelnem a fejem, mintha legyőzhetetlen lennék, hogy nehogy észre vegye azt, hogy mennyire megsemmisülök akár egy pillantásától is. Ez volna a szerelem? Vagy ez egy olyan érzés inkább, hogy mindenkinek az kell, amit nem kaphat meg?
3 nappal ezelőtt eljött a szalonomba, leült a székembe, és csak engem nézett azokkal a zöld szemekkel. De nem úgy nézett, hogyan mások szokták, hanem olyan tekintettel, mintha én lennék az egyedüli csoda ezen a földön... Ha közelebb hajoltam, egyre gyorsabb lett a lélegzet vétele, és egész végig azt vártam, hogy mikor fog megcsókolni. De nem tette... Az ölelése maga a melegség, úgy ölel, mintha félne attól, hogy többet nem ölelhet meg engem. Ragaszkodóan szorított, mintha nem félne attól a balhétól, ami azután jöhet, ha ez kiderül. Különösen beszédes volt, de természetesen a kettőnk dolgát sosem hozza szóba, csak mintha megélné a pillanatot.
Sosem gondoltam, hogy életem során valaki, valaha is lehet rám ilyen hatással. Közel 5 hónapja kerülgetjük egymást, ennyi idő után már rég lemondtam volna az egészről, de itt RÓLA van szó... Egyszerűen beteggé tesz a gondolat, hogy egyszer el kell engedjem a szívemből és a lelkemből.