Újabb napot éltem túl a reménytelenség tengerében. Semmi sem szűnt meg, de még csak kevesebb sem lett. Újra és újra látom magam előtt, fülemben cseng a hangja, belélegzem az illatát, érzem a jelenlétét.
Várok arra, hogy egyszer észbe kap és rájön, hogy engem akar. Reménytelenül várom, hogy beállít, magához ölel és azt mondja, hogy csak én kellek.
De vajon meddig tudok ebben a reményben hinni? Félek, hogy elveszek.